Heccszínház – Cirkopédia 15.
Ma már hazánkban és a világ számos részén is bűncselekménynek számít az állatviadalok rendezése, ám 200 évvel ezelőtt még a városi polgárok kedvelt szórakozásának számított az ún. heccszínházak látogatása. Az elnevezés a német Hetz-Theater szóból ered; ezt őrzik a mai hecc, heccel (tréfából bosszant, ingerel, ugrat) szavaink is. A fából épített arénákban a heccmesterek különféle állatfajokat uszítottak egymásnak a nézők nagy örömére. A viadalok között időnként mutatványosok, akrobaták, idomárok, erőművészek, zenészek is felléptek.
Hasonló intézmények már a 17. században is léteztek Németországban, például a berlini Hetzgarten vagy a nürnbergi Fechthaus, utóbbi eredetileg vívók számára szolgált gyakorló helyül, de amint Johann Andreas Graff korabeli metszetén is látszik, mutatványos társulatok, kötéltáncosok is felléptek.
A cirkusztörténethez fűzi a heccszínházakat az is, hogy a cirkuszi sátrak használata csupán a 1840-es években kezdett elterjedni, így sokáig a heccszínházakhoz hasonló faépítményekben, szállítható deszkacirkuszokban léptek fel a cirkuszi társulatok is.
A leghíresebb épület az alábbi képen látható bécsi heccszínház volt, amely 1755-től jó negyven éven át működött – 1796-ban azonban hatalmas tűzvész pusztította el az épületet.
Budapesten is működött egy heccszínház, mégpedig a mai Szent István Bazilika helyén. Itt fogott építkezésbe 1787-ben egy kávéház tulajdonos, Tuschl Sebestyén. (Pár évvel korábban már egy színigazgató, Lehner Tóbiás is működtetett a mai Deák téri templom helyén egy állatviadalos sátrat, ami pereskedéshez is vezetett a két vállalkozó között.)
Az ókori amfiteátrumokra hasonlító faépítmény 2000 néző befogadására volt alkalmas. A legáltalánosabb műsorszám a medve- és bikahecc volt, aminek során, akárcsak Henry Thomas Alken 1820 körül készült képén, kutyákat engedtek a kiszolgáltatott állatokra.
A bécsi heccszínháztól eltérően azonban Tuschl egzotikus állatokat is szerzett, így oroszlánt, hiénát, tigrist és leopárdot is láthatott a közönség Budapesten. Az állatviadalokat versbe szedve Gvadányi József is megörökítette Egy falusi nótárius budai utazása című művében.
„Láttam, hogy tizenkét páncéros kutyával
Vívott egy oroszlány; de hármat farkával
Agyonsújtott, eggyet az első lábával
Megnyomott, hogy béle jött ki párájával.Meg is ölte vólna tám mind a kutyákat,
De hogy hánytak reá sűrűn rakétákat:
El nem szenvedhetvén a sok tűz-szikrákat,
Elszaladt; rávonták a vasas táblákat.”
A pesti heccszínházat részben a bécsi tűzvészre, részben a kegyetlenkedésre hivatkozva végül 1796-ban bezáratták, a közönség ugyanis egyre kevésbé nézte jó szemmel az állatok kínzását. A bécsi színház leégése, már önmagában is hatalmas botrányt okozott, hiszen rengeteg állat az épületben rekedt, s vált a lángok áldozatává. A tűzvészt Hieronymus Loeschenkohl örökítette meg festményén.
Szonday Szandra muzeológus