Szelídidomítás – Cirkopédia 19
A szelídidomítás, vagy állatszelidítés módszerét, az állatok és az emberek egyaránt Carl Hagenbecknek köszönhetik, aki a 19. század végén a világ legnagyobb vadállatkereskedője volt. Hagenbeck etnológiai tevékenysége, cirkuszi és állatkerti karrierje egyaránt kereskedelmi tevékenységéből nőtt ki. Állatkereskedőként nagy számú állattal dolgozott, amelyeknek, hogy ne pusztuljanak el, akklimatizációra volt szükségük. A Hamburg közeli Stellingenben alakította ki azt a hatalmas szabad teret, ahol az egzotikus állatok hozzászokhattak az európai növényzethez, klímához. Az állatokkal való humánus bánásmód kidolgozása és bevezetése annak köszönhető, hogy Carl Hagenbeck számára a kereskedésnél fontosabb volt a természet és az állatok szeretete.
Hagenbeck hosszú évekig szörnyülködött az általánosan alkalmazott, kegyetlen idomítási módszereken. A korabeli idomárok kínzóeszközökkel keltettek félelmet az állatokban, amelyek már az ostorok és izzó vasrudak látványától futni kezdtek az arénában. Hagenbeck 1887-ben nyitotta meg saját cirkuszát, ahol bevezette forradalmi újítását: a szelíd tréning módszert. Lényege, hogy megfélemlítés helyett jutalmazással ösztönzi munkára az állatokat. Ehhez kapcsolódik Hagenbeck két fontos cirkusztechnikai újítása: a tunel, az állatok zárt közlekedőfolyosója, valamint a gitter, a porondot körülölelő ketrec, amelyben az állatok nem érzik magukat sarokba szorítva. Az alábbi, közelmúltbeli fényképen a Ringling Bros. and Barnum & Bailey Cirkusz gitterben zajló vadállatszáma látható.
A szelídidomítás elve Hagenbeck azon meggyőződésén alapul, mely szerint a ragadozók megérzik és hallgatnak a kedvességre. A fogságban született vadállatok szerinte alapvetően békésebbek és emberhez kötődőbbek, mint amit a hozzá nem értők feltételeznek. Ha az idomár figyelmesen, türelmesen és pozitív megerősítéssel foglalkozik velük, a vadak kiváló memóriája nemcsak a feladatokat jegyzi meg, hanem a jutalmazás gesztusait is, amely félelem helyett bizalomra épülő kapcsolatot, és ezáltal sikeres előadásokat eredményez. Hagenbeck azt is felismerte, hogy az állatok a fajukra jellemző tulajdonságok mellett saját személyiséggel is rendelkeznek. Ez alapján kizárta az idomításból azokat az állatokat, amelyek “nem rendelkeznek elegendő intelligenciával, vagy túl lusták ahhoz, hogy sikeres előadók legyenek.” A jó idomár alapos megfigyelés után ki tudja választani azokat a példányokat, amelyeknek megfelelő a munkához való hozzáállása. Különleges dokumentum Peter Nissen alábbi fotója, amelyet 1891-ben készített a Hagenbeck-féle gitteres ringben egy szelídidomított vadállat piramisról.
A szelídidomítás módszere egymásra épülő lépésekből áll. A kölykök kiválasztása utáni első lépés az állatok egymáshoz szoktatása. A kölyköket önálló ketrecek sorába rakják, hogy szemben “láthassák egymást és beszélgethessenek egymással a saját nyelvükön.” Eközben a szelidítő sok időt tölt köztük, és egyenként simogatja az állatokat, hogy azok a mesterüket is megismerjék. A következő lépés, az igazi munka előtt, a kölykök szabad játéka. Néhány kölyök játék közben hamar elveszíti a türelmét, mert félreérti a másik gesztusait. Például a medve odacammog az oroszlánhoz és játékosan meghúzza a sörényét, de az állatok királya nem érti ezt a vicces mozdulatot és nagyot csap játszótársa fülére, amiből rossz szokások alakulhatnak ki. A szelidítőnek ilyen esetben azonnal ott kell lennie, és szét kell választania a fiatal harcosokat.
A kiválasztott békés és szófogadó állatokkal először a játszóterükön megismertetik a felszereléseket: dobogókat, lépcsőket, hordókat, majd türelmes ismétlésekkel elkezdődhet a munka. A szelidítőnél van a módszer kulcsa: egy húsdarabokkal teli bőr szütyő, amivel megjutalmazza az állatokat, ha azok elvégzik a feladatot, vagy képesek türelmesen várni a sorukra. A cirkuszi előadásra kiválasztott vadállatokat az idomárok saját néven szólítják a feladatokra, emellett saját territóriumukat (állandó dobogójukat) is megkapják az arénában. Hagenbeck módszere máig a világ összes cirkuszi állatszelidítőjének vezérfonala.
Picard Attiláné Richter Mária légtornászból lett állatidomár az 1980-as években. “Egyszerre öt kismajommal dolgoztunk, trapézról trapézra ugráltak. Ez nekik nem volt nehéz, hiszen a fákon is elképesztő dolgokra képesek. Nekünk az volt a feladatunk, hogy megfigyeljük, mi az, amit maguktól szívesen csinálnak, és azt használtuk fel a műsorban, sosem erőszakoskodtunk velük. Ha valamit szívesen csinálnak, azt el is végzik, főleg, ha utána jutalmat kapnak. Mint a gyerekek. Azt kellett figyelnünk, hogy mire képesek, és mire hajlandók.”
Donnert Márta és férje, Donnert Károly 30 éven keresztül járták a világot egyedülálló tigris- és lovaglótigris számukkal. „A tanításuk játékkal kezdődik, amit fokozatosan kell felépíteni, olyan ez, mint a gyermeknevelés. Amíg picik addig játékkal, utána következetes tanulással tanítottuk őket. A férjem volt az idomár, én pedig az óvónéni. Én szoktattam őket az emberekhez és az állatokhoz, én alakítottam ki a kölcsönös bizalmat egymás iránt. Az első a bizalom és a kitartás.”
Joó Emese főmuzeológus